A Várhegy és a Gellért-hegy közötti szűk völgy megszabta az elsődleges dunai átkelés tengelyvonalát és ezzel mindkét Duna-parti városnak, Budának és Pestnek, meghatározta a fejlődési központját. A budai oldalon a Tabán volt a legrégibb településrész, a balparti Pestnek pedig az a legrégibb városrésze, amelyik a Tabánnal éppen átellenben van.

A török kiűzése után, a Buda és Pest közötti révátkelést kezdetben repülőhíd (lengőhíd) segítette, amely a víz erejének segítségével közlekedett a két part között, az 1676-tól működtetett repülőhíd hosszú kötelét a Duna medrének közepén rögzítették, több kisebb lehorgonyzott ladikhoz. A kötél másik végére erősített kompot a víz áramlásának ereje hajtotta át az egyik partról a másikra. Ez a lengőkomp Moller Vilmos bécsi ácsmester találmánya volt. Ez volt a "Hidas".

Az első pontonokon álló hajóhíd, az 1766-ban Magyarország helytartójává kinevezett, Albert Kázmér szász–tescheni herceg 1767-ben történt budai látogatásakor épült meg, amikor Mária Terézia rendelete alapján a helytartótanács felszólította a Hajózási Hivatalt, hogy a főherceg pesti tartózkodásának idejére gondoskodjék egy hajóhíd felállításáról. Később, ebből az alkalmi hídból lett az állandó pest-budai hajóhíd. A hajóhidat állandóan bővítették és évről-évre felépítették a két testvérváros között, amelyeknek az építmény közös tulajdona lett. Ekkor a hajóhíd pesti hídfője a mai Türr István utca vonalában volt. A hajóhidat télen szét kellett szedni és a hajópajtában eltárolni, ezért az év téli hónapjaiban Pestet és Budát nem kötötte össze semmi. A forgalom csónakokon és kompokon történt mindaddig, amíg a jégzajlás azt meg nem akadályozta. A zordabb teleken néha jéghíd "épült". Amikor a Dunán kialakult a tartós jégpáncél és elég vastagnak és biztonságosnak bizonyult, kijelölték az átkelésre alkalmas helyet. Homokkal vagy szalmával szórták fel, hogy biztonságosabbá tegyék a közlekedést. Az így kialakított jéghidat helyenként ki is világították. [21] 1790-ben – többszáz év után – ismét Budán hívtak össze országgyűlést. A Budára összehívott országgyűlésre érkező követek szállítását a régi hajóhíd már nem tudta kiszolgálni, ezért az országgyűlés idejére a hajóhídtól északra repülőhidat állítottak fel. Az 1790-ben épült új hajóhidat Franz Joseph Süftenegger passaui ácsmester építette. A hajóhíd 42 ponton hajón nyugodott és körülbelül a mai Deák Ferenc utca, Vigadó tér (Redoute) magasságában került felállításra. 1830-tól 43 dereglyére volt erősítve a hajóhíd, hossza 422 m, szélessége 8,85 m volt, kétoldalt 1,1 m-es gyalogjárókkal, a kocsiút 6,65 m széles volt.

Két szembe jövő szekér fért el rajta. Éjszaka 16 lámpa világította meg. Ez a híd szolgálta azután az átkelést egészen 1849-ig, a Lánchíd átadásáig. Két történelmi esemény fúződik a hajóhíd utolsó időszakához. 1848. március 15-én húszezer ember vonult át a hajóhídon Budára és vitte vissza a kiszabadított Táncsics Mihály kocsiját Pestre a forradalmi tömeg.  1848. szeptember 25-én a császár által Magyarország katonai parancsnokává és ideiglenes nádorává kinevezett, (a kinevezés magyar miniszteri ellenjegyzés nélkül történt) Lamberg Ferenc Fülöp gróf új hivatalának átvételére, szeptember 28-án megérkezett a magyar fővárosba. A magyar országgyűlés azonban érvénytelennek nyilvánította a kinevezést. Lamberg, a neki kijáró katonai kíséret nélkül, Batthyány Lajos miniszterelnököt kezdte keresni, hogy kinevezését vele ellenjegyeztesse, de a felheccelt és feldühödött tömeg a pest-budai hajóhídon felismerte és ott egy késszúrással valaki meggyilkolta. Buda 1849-es ostrománál Alois Alnoch von Edelstadt osztrák ezredes, az elkeseredett osztrák védők egyike, 1849. május 21-én saját szivarjával robbantotta fel a még épülő Lánchídra hordott puskaporral teli ládákat. Ennek következtében a híd pályaszerkezete mintegy 25 méter hosszan súlyosan megsérült , de ezt a sérülést később kijavíttatták.