A Magyar Királyi Dalszínház építése és kifestése nagyszerű lehetőséget jelentett a város művészeinek, hogy e megbízatás révén a hazai és a külföldi közönség előtt bizonyítsák tehetségüket. Ez nem csak művészeti, hanem politikai kérdés is volt, hiszen az építkezést felügyelő bizottság arra törekedett, hogy az építkezésben csak magyarok dolgozhassanak. Ez történt 1878-ban is, amikor napirendre került a belső dekorációk elkészítőjének kiválasztása.

Mivel az Operaház a főváros legreprezentatívabb szórakozóhelyének készült, a bizottság, Podmaniczky Frigyessel és Ybl Miklóssal az élen, különös gondossággal dolgozták ki a díszítések terveit. A vázlatok elbírálásában az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat is részt vett. A téma kigondolója ismeretlen, de valószínűleg sok mindenben Podmaniczky szava döntött, hiszen feljegyzéseiben is utal arra, hogy a mitológiai tematikát ő határozta meg. Az alapötlet valószínűleg a párizsi és a bécsi operaházak mintájára született.

Az Operaház belső díszítéseinek kivitelezésére Scholtz Róbertet kérték fel. Az eredeti díszítőfestésnek ma csak töredéke látszik, mivel az alkalmazott kazeintempera 30–40 év alatt tönkrement. Az újrafestést az eredeti mintákat figyelembe véve állították helyre. A díszítményeket többször felújították, így 1903-ban, 1912-ben, a második világháború után, de a legjelentősebb az 1984-es helyreállítás volt. Az eredeti falfestés a büfé mennyezetének egy részén és a királylépcső földszintjén maradt fenn a legjobb állapotban. A díszítés 1880-tól 1884-ig több lépcsőben készült el: legkorábban készültek el a párkányszobrok és velük egyidejűleg az ornamentika. A falképek festése 1881-től a megnyitásig, 1884 szeptemberéig több helyiségben egyszerre, párhuzamosan haladt.

Az Operaház belső falfestéseinek megvalósításával Than Mórt és Lotz Károlyt bízták meg, akik a bécsi Staatsoper mintájára egy átfogó programot gondoltak ki, amelynek központi mondanivalója a zene dicsőítése, allegorikus és filozófiai jelentéstartalma azonban sokkal átfogóbb és kigondoltabb. A program alapötletére hatott Nietzsche 1871-ben megjelent kultúrfilozófiai–esztétikai tanulmánya, a Die Geburt der Tragödie is, amelyben a filozófus az emberi lényegnek az antikvitásban gyökerező kettéválasztása szerint az emberi létezés apollóni és dionüszoszi meghatározottságáról értekezik. Az apollóni humanizmus és a dionüszoszi ösztönös élet ellentéte egyben a zene elementáris, felemelő vagy kárhozatba taszító hatásának szimbóluma is.